Mottó: „Informatikusra márpedig nincs szükség. Csak számítógépekre a hivatalnokok asztalán.“
Részlet egy tanácsülés hangfelvételéből
3. Volt egyszer egy „Csíkszereda“
Egy kiadványszerkesztéssel is foglalkozó cégtől jöttem, jó pár könyvvel, folyóirattal, hasonlókkal a „rovásomon“. Máig legkedvesebb abból a korszakból a Nagy Imre naptár, a számomra különleges értékén kívül azért is, mert egy baráti viszony kezdetét jelentette, nem csak Szabó Andrással, hanem az (akkor) általa vezetett {rokbox title=|Csíki Székely Múzeummal|}http://www.csszm.ro{/rokbox} is. Valószínűleg ennek az előéletemnek köszönhetem, hogy már az első napoktól tulajdonképpen volt munkám, mindenféle kiadványszerkesztési feladataim voltak, először csak hivatali (VIP) levelek, a Csíki Színpad Egylet műsorfüzetei, plakátjai, meghívók, névjegykártyák. Ezeket sosem tekintettem igazán a munkám részének, egyrészt mert ez egy külön, más szakma — a városban akkor csak három-négy ember művelte, de nemsokára hazatértek a Kriterion Alapítvány nyomdájának Budapesten több mint egyéves tanfolyamon kiképzett fiatal szakemberei —, másrészt csak annyi köze van az informatikához, hogy az elsődleges munkaeszköz a számítógép. Ilyen alapon a ládaszegezőre is rá lehetne mondani, hogy mesterkovács
Első igazi kihívás — és a külvilág számára is látható eredmény — Csíkszereda város zászlajának és címerrajzának az elkészítése volt, a fellelhető leírások és előképek alapján, a város Statútuma számára. Azóta már mindkettő közismert, szó szerint lépten-nyomon találkozhatunk vele, kanálistetőktől a sörös kupakokig. 1995-ben, amikor a címerrajzot először védték le a szabadalmi hivatalnál, jobb híján szerzőként engem jelöltek meg, az eredeti alkotó ismeretlen lévén, ma is ez szerepel a nyilvántartásokban, így hát a szerzői jogok az enyémek mind a mai napig 
.
1994 márciusában beindult egy újabb kiadványszerkesztési tevékenység, ami közelebb állt a szívemhez: beindult a Városháza lapja. Székedi Ferenc, Szekeres Adorján és jómagam voltunk a lelkes csapat, akik — mindennemű anyagi ellenszolgáltatás nélkül, lelkesedéssel, sokszor kemény viták, vélemény-ütköztetések mellett — szerkesztettük, „csináltuk“ a lapot. A csapat változott, többnyire a politikai széljárásnak megfelelően, de egy rövid időszakot leszámítva, amikor is a lap — eredeti céljától eltérően — egyéni politikai ambíciókat szolgált, végig a csapatban voltam, mint a technikai háttér biztosítója, tördelőszerkesztő, korrektor, „fuss-ki, öblitsd-ki“ , de hosszú ideig mint társszerző, sőt, — egy rövid időszakra — mint a lap egyedüli előállítója.
Székedi Ferenc után egy ideig Oláh-Gál Elvira volt a főszerkesztő, utána meg politikai nyomásra neki is mennie kellett, majd Szekeres Adorján is kilépett a Városháza kötelékéből (szintén hasonló okok miatt).
Az évek folyamán — előbb román nyelvű mellékletként, majd önálló kiadványként — megjelent a Miercurea-Ciuc, ezt, érdekes módon, senki sem akarta kisajátítani, folyamatosan meg is jelent, ma is megjelenik. Miután kifulladt a lelkesedés, és kiderült, munka is van vele, határidőhöz kötött, közszolgálati jellegű munka, a „Csíkszereda“ ismét visszakerült hozzánk, azóta is Székedi Ferenc szerkeszti, a háttérmunkát munkatársaimmal továbbra is mi végezzük.1
Sok — az én szememben komoly — sikert értünk el az évek folyamán. Hogy csak kettőt említsek, az első az volt, hogy Országos Széchenyi Könyvtár nem csak igényt tartott a lap számaira, hanem tekintélyes könyvadományokkal hálálta meg a hozzájuk rendszeresen eljuttatott lapszámokat. A másik sikert tulajdonképpen a kényszer szülte: Székedi Ferenc távozása után valakinek a száraz, hivatali közlöny-szerű adatokon kívül is kellett valami olvasmányosat írni a lapba, így született meg a „Volt egyszer egy Csíkszereda“ című sorozat. Kiindulásnak megvolt a címer-zászló témában folytatott magánkutakodásaim mellékterméke, a Kájoni évfordulós népi egyetemi előadásom anyaga még 1987-ből, és gyerekkori képeslap gyűjteményem pár, véletlenül megmaradt darabja, na meg a Múzeum folyóirat-tára. Az első cikk, a lebontott „Városközében“, az egykori Virág utcában álló régi postáról szóló — ma már tudom, tárgyi tévedésektől sem mentes — írás lavinát indított el. Irodám lassan zarándokhely lett, ahová a legkülönbözőbb emberek hozták az érdekesnél-érdekesebb dokumentumokat: légi felvételt 1915-ből, hatósági igazolványt az 1916 őszi román betöréskor elszenvedett tűzkárokról, fényképeket a két világháború közötti társadalmi életről, családi képeket, reklámanyagot, üzletbelsőket ábrázoló dokumentumokat, „ Csíkszereda visszatért“ alkalmi borítékokat, csíksomlyói búcsús emlékeket és még ki tudja, mi mást.
Az egyik érdekes „fogás“ Iliescu „elvtárs“ emlékezetes 1996-os kampánylátogatása után volt, amikor az ortodox templom előtt álló néhai fenyők helyén felállított alkalmi pódiumról elhangzott a „többszázados ortodox katedrális“ kifejezés. Másnap a pallér lánya — aki akkor még kolléganőnk volt —, behozta a családi emléket, egy fotót, ami őt ábrázolta a sok évszázadnyi régiséggel bíró építmény frissen öntött alapjai mellett. A kezdeti anyagszűke csakhamar átcsapott a másik végletbe, nemsokára a bőség zavarával küszködtem, sokszor nehéz volt kiválasztani, minek is lenne nagyobb aktualitása. Sok kedves ismerősre, barátra tettem így szert, pár belőlük életre szóló kapcsolattá vált. Még mind a mai napig rá-rákérdeznek, mikor jön a folytatás? Nem tudom, nem hiszem, hogy lenne folytatás. Mára, különböző formában nálam sokkal felkészültebb emberek folytatják a megkezdett munkát, sokszor fel-fel bukkan ezekben egy ismerős mondat, fordulat. Örvendek ennek. Úgy érzem, tettem egyet-mást azért, hogy a csíkszeredaiak jobban megismerjék városuk múltját, erősítsék gyökereiket. Miután a lapot kivették a kezünkből, a begyűjtött információknak, tudásnak más helye került: a világháló. De erről majd máskor.
Ezen kívül is került még kiadványszerkesztési feladat, de egy idő után tudatosan kezdtem leépíteni ezt a tevékenységet, kellett az idő és az energia az egyre terebélyesedő tényleges informatikai tevékenységre, arra, amire tulajdonképpen elszegődtem, arra, ami a mesterségem, arra, ami tényleges fejlődést hozhat - és hozott is. Lassan formálódni kezdett ugyanis a rendszer, egyre többen kezdtek bekapcsolódni az informatikái alkalmazások, a számítógép használatába, szaporodtak a — nem mindig mindennapi — gondok.
Beköszöntöttek a növekedés fájdalmai.
1 Természetesen ez is ma már a múlt része, 2004 augusztusában véletlenül tudtam meg, hogy már más készítí a lapot. Nem lepődtem meg, sem a tényen, sem a közlés módján - pontosabban annak teljes hiányán.
