Mottó: „Informatikusra márpedig nincs szükség. Csak számítógépekre a hivatalnokok asztalán.“
Részlet egy tanácsülés hangfelvételéből
Szicíliai végjáték
...avagy kaddis el nem követett bűnökért 1
Mottó: "Rabbi: Magasztaljuk és szenteljük meg (...) nagy nevét ezen a világon, amit akarata szerint (vagy kedvére) teremtett.
Érvényesítse uralmát életetek során és egész Izrael élete során, hamarosan, már a közeljövőben és mondjátok erre: Ámen
A közösség: Ámen! Legyen nagy Neve áldott örökre és örökön-örökké!" 
KÁDIS
Az előre látható bekövetkezett. Valahogy nem tudok örülni, hogy mostanában egyre-másra bekövetkeznek (többnyire sötét) jóslataim. De inkább lássuk a "vég kezdetét", ahogy a posztókereskedő mondaná. 2
2004 nyarán helyhatósági választások - pontosabban fogalmazva, szavazás2 - zavarták meg sok kollegám nyári programját. Mint utóbb kiderült, az enyémet is. Én, balga, azt hittem, hogy az új, "fiatal és dinamikus" városvezetés végre segít megoldani több, az előbbiekben jelzett problémámat, a tizenkét, Városházán eltöltött év felgyülemlett tapasztalata, elvégzett munkája, megharcolt harca végre látványos eredményeket is hoz majd és az évek során előkészített, összegyűjtött adathalmaz, szoftver, hardver végre azt fogja szolgálni, amire hivatott, a hatékony, a valós helyzet ismeretén alapuló döntéshozatalt. Magamban mulattam egyesek pánikhangulatán, a jól és lelkiismeretesen elvégzett munka, a felhalmozott tudás hamis biztonságérzetet adott. Nem kellett volna másképpen lennie, hisz legjobb tudásom szerint én voltam a kampány során felvázolt felkészült, dinamikus, önálló döntéshozatalra és munkára képes, a változásokra, a jobbításokra nyitott hivatalnoki fantomképnek talán legjobban megfelelő alkalmazott az intézményben (természetesen nem az egyedüli, voltak ott még mások is...)
Az első közvetlen vészjelet már egész hamar, a beiktatási tanácsülésen megkaptam, amikor kilátásba helyezte a hivatalba lépő polgármester, hogy kitekeri anyakamat, ha a prefektus nem kap szinkrontolmács-fülhallgatót és a tolmácsolás nem lesz tökéletes. De ezt az idegessége és tájékozatlansága számlájára írtam, sőt, az állófogadáson még jóindulatúan igyekeztem meggyőzni az új tanácsosokat, elvbarátokat és más, ilyenkor ott lébecoló népes társaságot, hogy a fennen hirdetett nagytakarítás a Városházán nem is olyan egyszerű. Nem, mert legális módszerekkel nehéz megszabadulni azoktól, akiktől meg kellene szabadulni, a felvázolt, kiutáláson és elüldözésen alapuló módszerek is elsősorban az értékesebb munkaerő elvándorlását fogják eredményezni, azokét, akit ismerik saját értékeiket és még van gerincük, önérzetük, netalán-tán még elhívatottságuk is. Nem hittek nekem, mint ahogy én sem hittem, hogy magamról (is) beszélek.
A nyár azzal telt el, hogy ismerkedtünk. Az új vezetőség a számára teljesen ismeretlen világgal, a helyi közigazgatás és a Városházán kialakult, néhol tényleg veszedelmes viszonyok dzsungelével, mi, alkalmazottak meg az új módszerekkel, elvárásokkal. Sok óra, sok ív teleírt papír, munkaülés, tájékoztató irat, beszélgetés, elmaradt nyári szabadságolás után lassan kezdett kialakulni a kép: a nyerő az, aki feladja egyéniségét, meglévő szabadságát és önbecsülését, enged a sorozatos burkolt és nyílt felhívásoknak, és a legszebb balkáni bürokrata-hagyományok szellemében akkor és azt "mártja be" a kollegái közül, amikor és amiből a legtöbb vélt vagy valós haszna származik.
Napról napra tapasztalhattam az új idők szelét, először csak a nagy kollektív "lenullázás" részeként az alapfizetésen kívül még meglévő morzsányira apadt "extrák" (plusz szabadságnap, esetleges túlórapénz, ilyesmik) tűntek el. Később konkrétabb, személyre szólóbb változások következtek, például telefon nélkül maradtam egy szép napon, majd következtek az egyre kevésbé "kódolt" üzenetek, mint az a "baráti" megjegyzés az egyik alpolgármester részéről, miszerint tudják, hogy több pénzt érdemelnék, mint amit adni tudnának, így "A polgármester úr sajnálná, de nem bánná, ha egy jobban fizető állást találnék magamnak, például egy banknál". Annyira nem vettem komolyan, hogy épp akkor utasítottam el egy anyagilag igencsak csábító ajánlatot, vártam, hogy mi lesz a válasz a minden irodavezetőtől bekért átszervezési javaslatomra. Szokásomhoz híven beleadtam apait, anyait és összeállítottam egy komoly, az adott helyzet elemzéséből kiinduló, részletes átszervezési javaslatot. Nem formális csatornákon meg is kaptam a visszajelzést, hogy ténylegesen ez volt a legjobb, legteljesebb javaslat.
És akkor mi van? Senki se számítson semmi jóra. A hivatalos munkaülésen, ahol a sajtóban is beharangozott, átszervezésre vonatkozó bejelentéseknek el kellett volna hangozniuk, egyetlen konkrét változást jelentettek be: szeptember elsejétől nem "egy új hivatal nyitja meg kapuit" 4 , hanem csak egy félórával eltolódik a munkaprogram kezdete és vége. És két, számomra fontos, jelzésértékű félmondat: az elején a "jópofa" bejelentés: "az átszervezési terv itt van a fejemben, hogy még Dénes se tudja megnézni", a végén a párja: "és alaposan meg fogjuk nyirbálni a rendszergazda jogkörét"
.
Hát igen ez egyértelmű volt. Lassan hozzáláttam előkészíteni a kiugrást, egyre többet gondolkodtam a "hogyan tovább" kérdésein. Nem volt könnyű döntés, akik ismernek, tudják, hogy a rendszert, amelyet az első csavartól az utolsó megnyert EU-pályázatig 5 én hordtam össze harmadik, legkisebb gyermekemként szerettem, pátyolgattam. Ráadásul a helyzetet nehezítette, hogy nem csak rólam volt szó, feleségestől 6 kellett továbblépni.
Lassan fogyni kezdtek a kollegák, mint fáról a levelek. Eleinte még el lehetett intézni azzal, hogy csak azok mennek el, akik félnek a munkától, vagy akik "inkompetensek" (nem a kedvenc szavam, idéztem), de amikor a fiatal, mindenki által ismert és kedvelt, kiemelkedő tudású kollegám, az irodánk harmadik (szinte család)tagja is elment, már senkit sem lehetett ezzel szédíteni. Talán ennek tudható be, ami velünk történt. Egy szép napon a feleségem bevitte a polgármesterhez az ún. transzfer-kérését, (a hivatalos zapiszkát arról, hogy egy másik közhivatal igényt tart a szolgálataira, és kéri az áthelyezését) kitört a balhé. Először csak napokig küldözgették körbe-körbe mindenféle mondvacsinált ürüggyel, végül már csak Lajos bácsi, a kapus beleegyezése hiányzott az aláírók hosszú sorából. Akkor meg kitört az általános év végi leltározás, és melléje a kijelentés: "amíg a leltár meg nem lesz, addig innen élve senki sem megy el". Na, ette fene, leltározzunk, gondoltam, és lőn: a nagy bizottság, élén az illetékes alpolgármesterrel (aki nemrég még számítástechnikával kereskedett, tehát szaki) elkezdte a leltárt. Nem részletezem, a lényeg, hogy az utolsó csavarig megnéztünk mindent, felírtuk, mennyi festék van a nyomtatóban, hány használható és hány használhatatlan floppy van a szekrényben, hol vannak a kiégett processzorok meg az elfüstölt hűtőventillátorok, hol van az 1993-ban vásárolt 3.1-es Windows licence. Isteni csoda, hogy közben nem felejtettük el felírni a számítógépeket
.
Közben meg-megkérdeztük, írják-e már alá a papírt a főnökeink, és hogy tartják-e még a feleségem számára az állást odaát. A helyzet nem nagyon változott. Végül, amikor már csaknem egy hónapja folyt a játék, hivatalos beadványba kértük, válaszoljanak, ha nem, élünk a törvény adta jogunkkal, Ez hatott. Két nap alatt volt ott minden, gyors egymásutánban megvádoltak azzal, hogy megtagadtam a munkavégzést, elloptam a koronaékszereket, és megzsaroltam a polgármestert
. Az utolsó beszélgetésünk leírható részlete kb. így hangzott:
- Takarodj vissza az irodádba, írdd le, hogy zsaroltál meg a tegnap, iktattasd be és írdd alá, akkor aláírom a feleséged papírjait.
- Nem megyek, senki sem kényszeríthet, hogy leírjak magam ellen valamit, aminek nincs semmi alapja.
- De én megmutatom, hogy ebben a városban senki sem csinál ilyent velem (vagyis hogy visszapofázik, mint én).
A többit nem írom ide, valahol 120 decibel felett és kb. 130 fokra felhevült agyvízzel nem igazán szoktak az emberek szalonképesen fogalmazni.
Másnap kis híján felnyaltam magam a lelakatolt, lepecsételt irodaajtómra, amin ott éktelenkedett a felirat, hogy "Az informatikai rendszer átvilágítása alatt... bla, bla, bla". A kollegáknak megtiltották, hogy beengedjenek az irodájukba, mi meg, két órányi pellengérre állítás után (ott kellett álldogálnunk a polgármester irodájává avanzsált nagy gyűlésterem földi halandók elől vörös bársonyszalaggal elzárt területén) kaptunk egy teljesíthetetlen feladatot: két és fél nap alatt vegyük számba a város több, mint hatvan kisebb-nagyobb oktatási intézményének a számítástechnikai ellátottságát, vagyis ismételjük meg az intézmények által nemrégiben befejezett leltárt
.
Nem most másztam le a falvédőről7, szó szerint országos cirkusz lett a dologból, a nemzeti tévétársaságtól lefele mindenki érdeklődött az esetről, de ez már csak utóvédharc volt. Négy nap cirkusz után a feleségem megkapta az "obsitot", újabb kilenc nap és rengeteg, közvetítőkön keresztüli egyeztetés, RMDSz frakcióülés és egyéb hasonlók után végre úgy tűnt, én is mehetek, december 9-i határidővel, közös megegyezéssel felbontották a munkaszerződésemet. Aki azt hiszi, itt a happy end, ne nézzen több hollywoodi moslékot. Esetleg csak Quentin Tarrantino filmeket.
Újabb hétig sétáltattak, abszurdabbnál abszurdabb feltételeket szabtak arra, hogy megkapjam a papírjaimat és az irodába zár alatt lévő személyes holmimat (csak a technikai könyvtáram, mint utóbb kiderült, két Dáciányi volt), amíg ismét kiborult a bili. Amikor azt kérték, hogy tegyem rendbe a könyvelőség alapeszköz-nyilvántartását, hozzam szinkronba a leltár eredményeivel, akkor azt mondtam, mint a madarasi legény8 a bálban: adjátok a papírjaimat, vagy nem?
Nem adták, én meg mentem az ügyvéd ismerősömhöz, aki segítségével bepereltem a T. Hivatalt. Meg is lett az eredménye, Szilveszter napján tényleg megkaptam a papírjaimat és elvihettem a cókmókot9. Nem kockáztatták meg, hogy sor kerüljön a január első napjaira kiírt perre.
És mehettem. Csaknem tizenkét év után megkaptam a legtöbbet, amit reálisan el lehet errefelé várni: nem sikerült bebizonyítaniuk, hogy nem az vagyok, akinek magamat tudom és ismernek, hanem egy tolvaj, csaló, korrupt, zsaroló, tehetségtelen, felkészületlen, potyázó ingyenélő.
Hogy egy ideig még a KÁFÉ sem ízlett, szerintem ezek után nem csoda. Szerencsére soha, egy percre sem hagytam fel - mert nem hagyhattam fel - a maszek munkával, csak fel kellett "melegíteni" a kapcsolatokat. Egyelőre nem akaródzik - habár többfelé hívtak, hívnak - még egyszer közintézménybe, választott (vagy választottak által kinevezett) vezetők által vezetett intézményben munkát vállalni. Inkább szabadúszó leszek. Igaz, ilyenkor, januárban még hideg a víz. De már szokom...
Utóirat. Két apróság idekívánkozik még: Az első félévben Csíkszereda Polgármesteri Hivatalát a nyári helyhatósági választások óta több mint húsz közhivatalnok hagyta el, kisebb-nagyobb cirkusszal. Többnyire a csendes, igavonó fajta, akinek a szakértelmét, tudását máshol értékelték, értékelik. Ma, lassan szinte három év elteltével alig van mutatóba egy pár a régi emberekből. Nem mintha az "újakból" olyan sok lenne...
A másik meg sokkal személyesebb. A sors fintora, hogy a hajdani (városszolgai) munkába lépésem tizenkettedik évfordulóján levelet hozott az e-posta: az általam nyolc évvel ezelőtt beindított, majd az őszi cirkuszok alatt egy politikai talpnyaló céhbeli által pofátlanul lenyúlt, most [csikszereda] néven futó hajdani [szereda] levelezőlistán (is) keresik az utódomat :
1 előadói (referent) állás az Informatikai és rendszergazda osztályra
Részvételi feltételek:
- középfokú informatikai végzettség, érettségivel
- 6 hónap szakmai régiség
- magyar és román nyelv ismerete
Tudtam, nem én kellek nekik. De hogy ennyire... Ráadásként az egyik közintézmény vezetőjének (az ő érdekében nem írok ide neveket) kiadták az ukázt: az 1992 óta tartó együttműködést, (ami főleg abból állt, hogy többnyire ingyen segítettem nekik, a csaknem 14 éves együttműködés alatt összesen nem kaptam egy rendes havi fizetésre valót tőlük - igaz, nem is kértem) azonnal bontsa fel mert ha nem.... Azóta várom a napot, amikor a Hivatal elé kiteszik a táblát:
Székely Dénes és családja számára belépni tilos10.
1 A helyzet tragikomikuma kényszeríti ki belőlem a címet. Megkövetek érte mindenkit, aki idáig eljut az olvasásban 
Mellesleg innen idéztem.
2 Igen, ezt is loptam. Mit csináljak, tetszik.
3 A népfölség elvének eredeti, székelyföldi megnyilvánulása: Mindenki, aki nem unja, elmehet szavazni néha, és rászavazhat a tulipános jelöltekre. Ez van. Más nincs. Ha mégis lenne, akkor tesznek róla, hogy mégse legyenek. Demokratikusan. Lehet akár szeretni is.. Vagy tenni... nem róla, rá! 
4 Idézet a nagy nyilvánosság előtt többször is elhangzott, sajtóban is megjelent bejelentésből.
5 A cirkusz tetőpontján, aznap, amikor az irodám ajtaját lelakatolva, lepecsételve találtam jött meg az értesítés: az ügyfélfogadási rendszer átalakítására, és a vele járó rendszerintegrálására beadott pályázatom nyert, megkapjuk a 135 ezer eurót... 
Megmondjam, mi lett belőle? Nem mondom meg, rá lehet kérdezni az illetékeseknél.
6 Meséltem már, hogyan lettem hivatalosan, államilag nyilvántartott korrupt köztisztviselő? Ha nem, és kíváncsi vagy rá, írdd meg!
7 Kedvencem a "Gyere, Bodri kutyám" kezdetű szöveges műalkotás 
Meg az "Elmegyek, elmegyek".
8 "Ájjon meg a verekedés! Az ecsém kalapja elveszett, s ha meg nem kerül, ehejt mindenki ződ kalapot szarik!"
9 Mit mondjak, ez is megérne egy csendes misét, a sátánista fajtából. Gazdagabb lettem egy tapasztalattal, és, mint utólag rájöttem, szegényebb egy-két aprósággal (Például iratokkal, könyvritkaságokkal, emléktárgyakkal, régi fényképekkel, amiket számomra félig-meddig ismeretlenektől kaptam kölcsön a Csíkszeredában való közlésre, a hokitörténeti kiállítás gazdagítására, aa akkor anyaggyüjtés allatt álló várostörténeti kötetben való megjelenésre és egyéb hasonló célokra. Na meg "hivatalból" is elrekviráltak ezt-azt, a PC-Magazine gyüjteményemról még-még sikerült elhitetni, hogy nem a Városháza tulajdona, de például a közigazgatási szakkönyvtáramról, törvénygyüjteményemről. ilyesmikről már nem. Különben is "minek kell az neked?"). Életem legmegalázóbb élménye volt, az biztos.
10 Hálistennek, hiába vártam. Az idő lassan elmossa a nyomom arrafelé, csak az agyam barázdáiból nem fakulnak azoknak a napoknak a nyomai. És ez így van jól...
