Mottó: „Informatikusra márpedig nincs szükség. Csak számítógépekre a hivatalnokok asztalán.“
Részlet egy tanácsülés hangfelvételéből
8. Malenykij rabot1
„Paptirurirá, hopp!“ 2
Ha valaki arra vállalkozik, hogy az alapoktól kezdve felépít valamit, bevezet egy új technológiát, megváltoztatja egy embercsoport mindennapi szokásait, akkor számítania kell arra, hogy lesz dolga, dögivel. Kedv és elszánás nélkül nem lehet, nem szabad nekifogni olyasminek, aminek 1993 januárjában nekiláttam. Nem is volt benne hiba, máig — a megélt félsikerek, kudarcok ellenére is — kitartott a kezdeti lendület. Tehát ne panaszáradatra, hanem tényközlésre számítson mindenki a továbbiakban.
Aki most lent van a föld alatt,/Aki most lent van, lent is marad.
A fejlődés tagadhatatlan, érzékelhető. A géppark nőtt, a használt programok száma is, a felhasználók száma évről-évre gyarapodott, miért ez a pesszimista idézet? Ha az eddigiekből nem derült ki, álljon itt még egy példa. (Név nélkül, de a hitelességért vállalom a felelősséget).
Nagy csinnadratta, ingyencirkusz, irodaalapítás és egyéb hasonló bonyodalmak után elkészül a város vagyonának tekintélyes részének kezelését megkönnyíteni hivatott programcsomag. Abban a bizonyos sokat emlegetett kétezredik évben már csak egy — első látásra aprónak tűnő — akadályt kellett elhárítani: három ember meg kellett volna egyezzen egy egységes, a létező rendszerrel összhangban álló kódrendszerben: magyarul lehetőleg ugyanazzal a számmal hivatkozzon egy adott ingatlanra a városrendezés, a könyvelőség, az adóhivatal, a szociális osztály, a városgazdálkodás és bárki más, akinek dolga akad vele. Ma, kettőezerhárom októberében, mikor ezt írom, a helyzet változatlan: a város ingatlanvagyona még mindig egy egyszerű táblázatban van „nyilvántartva“. Fejlődés, persze, az van: az a bizonyos táblázat egy Word (nem, nem Excel)-tábla...
Aki most fent jár, a föld felett,/Örül nagyon, hogy ott lehet.
Van ellenpélda is. Más iroda, más terület: már arra is követelik az új nyilvántartó programot, amit mégy csak a tegnap esti tévéhíradóban láttak, mint eljövendő, beígért új feladatot. Igaz, még megfogalmazni sem tudják, mit kellene tudjon a progi, de naponta nyaggatnak érte. Ők a boldogok, akik tudják, hogyan és miben képes a napi munkájukban segíteni a számítástechnika. Már-már vallásos révülettel határos hitük azonban káros is lehet: azt hiszik, a GÉP mindenre képes. 
Ennek rokona a másik eset, amikor is a sokévi számítástechnikai befektetéssel azonos nagyságrendű összegért megvásárolt, kitűnő programcsomagnak egyesek szerint önmagában is meg kellene oldania a meglévő, évek, sőt kis túlzással évtizedek alatt összegyűlt problémákat. (Lásd a mottóban megfogalmazott „bölcsességet“.) Csak azt felejtették el, hogy ehhez tanulni, fejlődni is kéne, a dudvát ki kell gyomlálni, a programcsomagot leellenőrizni, saját „képünkhöz és hasonlatosságunkhoz“ idomítani. Egy rakás belső konfliktus, vádaskodás feljelentgetés, döglöttmacska-hajigálás után lassan megtörtént az, amit egyébként a Hivatal szerződéses kötelezettségként elvállalt: megtanulják, leellenőrzik, személyre szabják3.
Tizenhat tonna feketeszén,/Tizenhat tonnát raksz, és mennyi a bér?
Jó kérdés. A helyes válasz: egyre kevesebb. Még nemzeti valutánkban számolva is. Hiába na, csúcsszakmáról, a modern vállalatok „idegrendszeréről“ van szó. Nem csoda, szakmai berkekben közhely: ha jól végzed a munkát, nem vesznek észre. Csak akkor, ha „csemerkedik a gép“, ha „a szisztem nem veszi bé a komándát“, ha lefagy a rendszer „pedig egész nap járattuk mellette a rezsót“, vagy ha vírussal fertőződik meg a gép, annak ellenére, hogy az irodavezető szigorúan megtiltotta, hogy kézmosás nélkül bárki is rátegye a kezét a gépekre.4 
Még a hivatalos továbbképzőkből is rendszerint kimaradnak a számítástechnika művelői, szakirodalom vásárlására még nem volt példa. Minek is. Mindent megoldunk, legyen szó tudatlanságból letörölt dokumentum visszavarázslásáról vagy az esketőbe vásárolt hifi-torony beüzemeléséről. Nem marad más választása a mindezek ellenére megmaradó szakinak, minthogy kiegészítő jövedelem után néz. Valamit enni is kell a családnak, a szakmai elégtétel nem igazán jól mutat a vasárnapi terítéken...
Meghalni kéne, de nem lehet,/A vállalat nem engedi a lelkemet.
Az őszinte megbecsülés és széles körű támogatottság hatására
néhányszor már igen komolyan elgondolkodtam a „hogyan tovább“ fogas kérdéskörén. Kipróbáltam, másnak kellenék-e? Megnyugtató módon eddig még mindig került anyagilag jobb ajánlat. Egyszer, pár évvel ezelőtt a felmondásomat is beadtam, majd hagytam magam meggyőzni, vonjam vissza. Nem annyira a polgármester által — habár egész konkrétan az ő kérésére vontam vissza azt a bizonyos, máig őrzött papírt — hanem a rendszer (a számítástechnikai, ne tessék másra gondolni!) volt az, ami visszahívott. Elvégre harmadik gyermekemként gondolok néha rá, gondozom, ápolom hosszú évek óta.
Azért még van más út is, van választási lehetőség, más jövő. Csak egyvalamiben nincs választási lehetőség: vagy fejlődőképes, nyitott rendszer lesz, vagy semmilyen. Mármint amíg ott ülök a szilvóriumon vett5 asztalom mellett.
Ha szombat este indul a parti,/A malacnak reggel ki fog enni adni?
Jó kérdés. Ezen — szerintem — még nem gondolkozott el senki. A tervezés, a hosszú távú gondolkodás olyan „luxus“, amit sokan el sem várnak. Pedig ha rendszerben gondolkozunk — és mi „rendszer“ a fogalom klasszikus értelmében, ha a Városháza nem az? — akkor ez kötelező feladat. Katasztrófa megelőzésre és elhárításra nincs se pénz, se más (például emberi-) erőforrás. Évek óta ha a szabadságom alatt szabad akarok lenni, legalább száz kilométerre kell elmennem a Vártér 1-től. És szombat este, — ha éppen nincs parti 
— a kádban csücsülve sem lehetek soha biztos, hogy itt a hétvége: még akkor is csenghet a telefon, hogy „légy szíves gyere be ments meg ha nem akarod hogy az ég leszakadjon mert már megint marháskodik a gép“. Volt már rá példa. Az alkatrész-tartalékok is minimálisak. És a jó ég őrizzen meg a BSA6-tól! Sajnos mindent nem lehet megoldani Internetről letöltött, ellesett, megtanult módszerekkel, programokkal.
A színpadon három majom,/Hülyének néznek, azt gondolom.
„Már megint nem tudom, mi történt. A tegnap még rendesen kikapcsoltuk a gépet, ma nem akar elindulni“ — hallom a telefonkagylóból kiszűrődő hangot,
és tudom, mi következik. Elmesélem:
Mikor elmegyünk megnézni, mi történt, kiderül, hogy nyilvánvalóan emberi mulasztás, tévedés, szándékos nyomeltakarítás, „baráti segítség“ és egyéb istencsapása következett be. Eleinte azt hittem, hogy legalább a jövőre nézve használ, ha tudtára adom a buherátornak vagy a „felbujtójának“, hogy ha segítséget vár, gyorsat és hatékonyat, akkor két dolgot tehet: amihez nem ért, azzal ne foglalkozzon. Ha baj van, ne csináljon semmit, mert a legtöbb esetben az igazán helyrehozhatatlan károkat a mentési kísérletek és az előzmények ismeretének a hiánya okozza. Mondják el, mi történt, akkor tudunk igazán segíteni. Se kiröhögni nem szoktunk senkit, se az orrát leharapni.7 Ha meg buheráltak, akkor legalább mondják el, mivel próbálkoztak. Előbb-utóbb úgyis kiderül. Legfeljebb az okozott kárt nem lehet helyrehozni.
Kedvesem, jöjj velem, az égbe visz ez a lépcső!/Innen más út ki már nem vezet.
Vagy mégis? Utánanézek!
1 „Kicsi (rövid távú) munka“ - Sztálin atyánk idejében a kedvelt eufemizmus a népirtás egy sajátos válfajára. Az erre „kiválasztottakat“ (rendszerint „kisebbségi rendszeridegen elemeket“) minden előzetes értesítés nélkül, katonai behívóval vitték el az orwelli „szép új világot“ építeni. Én önként és dalolva mentem
2 Republic, 16 tonna feketeszén. Közérzeti dalok, 1996. Lesz még innen idézve, külön már nem jelzem.
3Fél évvel előbb se lett volna túl hamar. Csak akkor mivel telik el - az egyik helyi irodalmár szerint - „unalmas csíki nyár?“
4Bármilyen meglepő, mind megesett, „életből vett“ példák. Még csak nem is a legdurvábbak. Csak a mindennaposak.
5Lásd „Csendes évforduló“ , Csíkszeredai Panoráma, 2003 januári szám
6Bussiness Software Alliance a főbb szoftver-gyártók szerzői jogvédő egyesülete
7Sok plasztik-orrú köztisztviselő rohangálna a Városházán, ha ez lenne a szokásom.
